Felmérés: a digitális munkarend az oktatásirányítás kudarca

A digitális távoktatást a kormányzat sikertörténetként adja el. Felmérésünkből azonban kiderül, amit persze mindenki sejtett: az oktatásirányításnak alig volt köze a digitális munkarend konkrétumainak megszervezéséhez. Azt elsősorban a pedagógusok, oktatási dolgozok bonyolították, saját kútfőből – és most már azt is látjuk, hogy egyértelműen saját pénzből is.

A távoktatás bevezetése nem fogható fel digitális oktatási innovációnak. A kirajzolódó képből leginkább az derül ki, hogy – irányítás és tervezés híján – leginkább „karanténoktatásnak” lehet nevezni, ami országosan történt, mintsem valódi, központilag tervezett és irányított, vagy legalább elősegített műveletnek. Az, hogy a legtöbb intézményben működtek a rendszerek, folyt oktatás a járványügyi vészhelyzetben is, leginkább a pedagógusok eltökéltségének és leleményességének volt köszönhető.

A pedagógusok fokozott stresszről, az oktatás lebonyolításával kapcsolatban saját zsebből fizetendő költségekről, egészségkárosodásról számolnak be, és jól kirajzolódik az is, hogy az oktatásirányítás intézményei egyszerűen képtelenek voltak konkrét segítséggel – vagy akár eszközökkel – hozzájárulni a távoktatás hatékony lebonyolításához.

Kik voltak a válaszadók?

A PDSZ országosan ezer főt kérdezett meg a járványügyi vészhelyzetben – kérdőívünket végül 1011 fő töltötte ki. A kitöltők demográfiai összetétele a pedagógustársadalom elnőiesedését és elöregedését egyaránt jól mutatják – a kitöltők között a 40 év alattiak aránya csupán 13 százalék, a harminc év alattiak aránya, azaz az „utánpótlás” részesedése a válaszadók között 2,8%.

A válaszadók 44,5%-a az alapoktatásban – általános iskolában vagy alapfokú művészeti intézményben – dolgozik, 44,7% középiskolában (szakiskola, szakközépiskola, szakgimnázium, gimnázium), de szép számmal kaptunk válaszokat óvodákból (2,6%), gyógypedagógiai, konduktív pedagógiai nevelési-oktatási intézményekből (2,5%) és pedagógiai szakszolgálatoktól (2,3%) is.

A legtöbben Budapesten és Pest megyében töltötték ki a kérdőíveket, de 19 másik megyéből is sokan válaszoltak, ezek közül kiemelkedik Somogy (2,2%), Hajdú-Bihar (2,1%), Borsod-Abaúj-Zemplén (3,3%), Csongrád (5,6%), Fejér (4,7%) és Baranya (11,3%).

A válaszadóknak csak kisebb része jelezte, hogy falvakban tanít (9,6%), a városok, ezen belül is a főváros igen magas arányban jelenik meg a válaszadók között.

Több munka – több költség – több stressz – egészségromlás

Arra a kérdésre, hogy a digitális munkarend bevezetésével több vagy kevesebb lett-e a munka, csak 11% válaszolta azt, hogy nem változott a munkaterhelése, a válaszadók túlnyomó többsége, 78,1%-a jelezte, hogy a digitális munkarend bevezetésével többet kellett dolgoznia, mint egyébként. Ezen belül a válaszadók 22,7%-a jelezte, hogy 21-40 százalékkal többet kellett dolgoznia mint egyébként, de igen sokan, 20,6% számolt be 41-60 százalékos, 10,4% pedig 61-80%-os terhelésnövekedésről.

Elmondható tehát, hogy

a digitális munkarend bevezetés komolyan igénybe vette a munkatársak szabadidejét,

feltehetően nagy mennyiségű túlórát eredményezve a szektorban.

A munkamennyiség mellett a válaszadók több mint fele számolt be arról, hogy rezsiköltségei is növekedtek: a válaszadók 27,5%-a jelezte, hogy egyértelműen nőttek a rezsiköltségei a távmunka alatt, míg további 29,7% válaszából kiderül, hogy a rezsiköltségek emelkedése valamelyest érintette őket is.

A válaszadók jelentős része, 46,2%-a stresszesnek jellemezte ezt az időszakot.

Ezért nem csoda, hogy sokan egészségromlást is betudnak a digitális munkarendnek: 38,7 százalék jelezte, hogy inkább jellemző volt esetében az egészségromlás, míg 11,9% egyértelműen a digitális munkarendnek tulajdonított nála bekövetkező egészségromlást.

Kinek került pénzbe?

Felmérésünk egyik meglepő eredménye, hogy kiderült: a munkatársak közel fele (42,9%-a) kénytelen volt saját pénzéből beruháznia annak érdekében, hogy el tudja végezni a digitális munkarendnek köszönhetően megnövekedett-megváltozott feladatait. Erre ugyanis semmilyen központi megoldás nem érkezett – sőt még felvetés szintjén sem merült fel a probléma az oktatásirányításnál.

A legtöbben (68,2%) kiegészítőket, azaz webkamerát, fej- és fülhallgatókat és egyéb perifériákat vásároltak, sokan kényszerültek internet- (37,1%) vagy telefonelőfizetést (14,7%) vásárolni, vagy a meglévőt bővíteni. A pedagógusok igen jelentős része, 22,8%-a volt kénytelen számítógépet vásárolni, de az is árulkodó, hogy a válaszadók több mint 10 százaléka saját zsebből fizetett elő olyan tréningekre, tanfolyamokra, amelyek a digitális munkarend megvalósításához szükséges tárgyi tudás megszerzését segítették elő.

A válaszadók

átlagosan 51 524 forintot költöttek saját zsebből a digitális munkarend megvalósítására.

Ezen belül a legtöbbet költő tíz százalék átlagosan 150 484 forintot költött a munkavégzésével kapcsolatos igények kielégítésére.  

Központi káosz, nulla segítség – lokális lelemény

Az egyik mellbevágó konklúziója a felmérésnek, hogy

az oktatásirányítás nem tudott valós válaszokat adni a felmerülő problémákra.

A válaszadók több mint a fele (54%) jelezte, hogy nem volt központilag bevezetett távoktatási keretrendszer az intézményükben. Arra is rákérdeztünk azoknál, akik jelezték, hogy volt ilyen, hogy milyen keretrendszert sikerült bevezetniük az intézményben.  Legtöbben a Microsoft Teams és a Google Classroom használatát jelezték, de egyértelmű, hogy  a legtöbb intézményben idáig sem jutottak el – azaz sok helyen teljesen esetleges volt, hogy ki, milyen rendszereket használ az oktatás lebonyolítására.

A válaszokból kiderül, hogy klasszikus oktatási keretrendszereket nagyon kevesen vezettek csak be – azaz a 45,5%-nyi válaszoló többsége rosszul azonosította, hogy mi lehet egy igazi keretrendszer. Sok helyről jelezték, hogy a bevezetett rendszer – például – az email, vagy a Kréta volt, ezek egyikét sem lehet oktatási keretrendszerként értelmezni.

Honnan kaptál segítséget?

Központi kérdés, hogy a kik segítették a munkatársakat a digitális munkarend megvalósításában. Mellbevágó válasz, hogy a kollégák elsősorban saját magukra számíthattak, leginkább egymással tudták megosztani a tapasztalataikat:

Kevesebb segítséget kaptak az intézményektől…  

…azaz nagyjából ugyanannyit, mint a diákoktól, szülőktől, ismerősöktől:

Ami a leginkább bizonyítja az oktatásirányítás teljes kudarcát az az, hogy a kollégák még a szolgáltatóktól is több segítséget kaptak (pl. ingyenesen bővített adatkeretek formájában), mint a oktatásirányítás erre hivatott szerveitől. A Klebelsberg Központ és az NSZFH hozzájárulása a feltételek megteremtéséhez ugyanis egyértelműen a nullához közelít: a válaszadók 79,6%-a szerint semmilyen segítség nem érkezett ezekről a helyekről, mindössze négyen (0,4%) jelezték, hogy sok segítséget kaptak ezektől.

A teljes káoszt az alkalmazott eszközök elképesztő száma is jól jelöli – erre külön rákérdeztünk a felmérésben. Kijelenthető, hogy ahány hely, annyi gyakorlat – rengeteg különböző megoldást alkalmaztak az intézményekben. Ez arra mutat rá, hogy az oktatásirányítás teljes mértékben elengedte ezt a kérdést, a digitális munkarendet pedig jórészt a lokális lelemény mentette meg.

Ugyanez mondható el a tartalmi segítségről is. A legtöbb segítséget a kollégák közösségi oldalakról, csoportokról vették igénybe (72,4%), majd a különböző magáncégek, kiadók, tartalomszolgáltatók oktatásban felhasználható tartalmait jelölték a legtöbben (43,5%), ahogy sokan (23,6%) vették igénybe a civilek, művészek, alapítványok, szakmai szervezetek által biztosított tartalmi segítséget is.

Ismét csak árulkodó, hogy az oktatásirányítási felületeken csak kevés kolléga talált a digitális munkarendben felhasználható tartalmi segítséget (8,7%) – ennél, sajnos, többen nyilatkozták azt is, hogy egyáltalán nem jutottak segítséghez.

Konklúzió

A digitális munkarend legfontosabb tanulsága a válaszadók szerint a központi fejetlenség és a lokális lelemény volt. Sem az oktatás kereteinek kidolgozásában, sem tartalmi segítségben nem tudott tényezővé válni az az oktatásirányítás, aminek alapvető szerepe kellett volna legyen ebben a folyamatban. Nem alakultak ki egységes ajánlások, nem keletkeztek felhasználható digitális tananyagok – annak ellenére sem, hogy erre milliárdokat áldoztak az elmúlt években.

A digitális munkarend megterhelő volt a munkatársak számára. Nem csak munkaidejükkel, de pénzükkel is kénytelenek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy a vészhelyzet alatt ne álljon le az oktatás.

Mindennek fényében kijelenthető, hogy a digitális munkarendben inkább a „karanténoktatás” volt jellemző, amiből az oktatásirányítás nem tudta kivenni a részét.

Felmérésünk adatait tovább elemezzük és – terveink szerint – rövidesen újabb cikkel jelentkezünk.

Kincse Szabolcs

Kincse Szabolcs

Hasonló cikkek