A hozzánk érkező panaszok szerint az egy dolog, hogy még mindig nap mint nap történnek jogsértések, és a magyar oktatásban továbbra is mindennapos gyakorlat például a kifizetetlen túlmunka. Mindez azonban egyre többször társul olyan megalázó, sokszor fenyegető beszédmóddal, ami bőven kimeríti a munkahelyi verbális erőszak fogalmát. Márpedig ahogyan a diákok, úgy a pedagógusok esetében sem tűrhetjük el a zaklatás vagy a bántalmazás semmilyen formáját sem.
Egy pedagógus a nevelőtestületi értekezleten szót emel az állandó helyettesítések kifizetéséért. Az intézményvezető megígéri, hogy intézkedik az ügyben, pár órával később azonban az illető kollégát behívatja az irodába, és a két intézményvezető-helyettes jelenlétében emelt hangon kéri ki magának a történteket, és biztosítja a renitenskedő tanárt, ha így folytatja tovább, még több helyettesítésre számíthat.
Egy nyugdíj előtt álló óvónő egészségét féltve otthoni munkavégzést kér a járványügyi helyzetre való tekintettel, mire az intézményvezető egy értekezleten megalázó modorban a teljes kollektíva előtt világossá teszi, ki az, aki miatt még több plusz munkát kell vállalniuk.
Egy iskolai intézményvezető pikírt e-mailben figyelmezteti az osztályfőnököket a statisztikák elkészítésére, kétségbe vonva azok számtani képességeit. Teszi mindezt úgy, hogy a statisztikák elkészítése intézményvezetői feladat, ez is része annak a munkának, amit a nem kevés vezetői pótlékért bizony el kellene végeznie.
Ez csak néhány azok közül a megtörtént esetek közül, amelyek az utóbbi hetekben eljutottak hozzánk, és amelyekben tagjaink lekezelő, megalázó, és egyre többször kifejezetten fenyegető bánásmódról számolnak be. Arról, hogy nem kollégaként, hanem alávetett szolgaként beszélnek velük, akinek kuss a neve, és aki örüljön, ha nem kap fegyelmit vagy valami más retorziót.
Természetesen, ahol hierarchia van, ott mindig is előfordult a hatalommal való visszaélés, még ha „csak” verbális formában is. A jelenség nem újkeletű, viszont egyre gyakoribb, iskolapszichológusok is egyre többször számolnak be arról, hogy feletteseik méltatlanul, lekezelően, fenyegetően beszélnek a pedagógusokkal.
Mindennapos az oktatásban dolgozók verbális megalázása és fenyegetése, miközben soha nem látott munkaerőhiány van ebben a szférában.
Ébresztő, kollégák!
Miért hagyjuk, hogy így bánjanak velünk?! Miért nem állunk a sarkunkra, és kérjük ki magunknak az ilyen bánásmódot?
Mitől félünk? Hogy kirúgnak? És vajon ki jön a helyünkre?
Nem kígyóznak hosszú tömött sorokban az állástalan pedagógusok, ahogyan a felsőoktatásból frissen kikerült tanárjelöltek sem. Egyes szakokat nem túlzás hiányszakmaként azonosítani.
Miért nem merünk végre úgy viselkedni, ahogyan azt a munkaerőpiaci előnyünk indokolná?
A hiba nem a mi készülékünkben van, hanem a rendszerben és az évtizedek alatt a szakmába nevelt tanult tehetetlenségben. Ha egy ember újra meg újra megtapasztalja, hogy képtelen előre kiszámítani a tettei következményeit, akkor megszokja a gondolatot, hogy nincs ráhatása a körülötte történő folyamatokra. A hatalom pedig szereti a tanult tehetetlenséget, mert aki azt hiszi, hogy nem tehet semmit, az egy idő után nem is akar tenni semmit, beéri némi zúgolódással, amit egy idő után felvált a totális fásultság.
A pedagógusok körében tapasztalható tehetetlenségérzéshez nagyban hozzájárul, hogy a jogok és kötelezettségek sokszor tisztázatlanok, hogy például munkaköri leírásokban még mindig szerepelhetnek a „minden egyéb feladat, amivel az iskolavezetés megbíz” jellegű gumiszabályok. A jelenség ráadásul társadalmi szintű, pedig ha egy munkavállalónak nem elégülnek ki az alapvető pszichológiai szükségletei, nem éli meg munkahelyén a kompetencia, a bevonódás, a csapathoz tartozás érzését, akkor nem lesz képes jó minőségű munkát végezni. A rossz oktatás pedig nem más, mint az ország jövőjének elkótyavetyélése.
Mi a pedagógus dolga, és mi nem az?
Gyakorta végzünk el például zokszó nélkül olyan feladatokat is, amelyeket nem nekünk kéne – ilyenek például amár említett félévi statisztikák, amiket az osztályfőnökök rutinszerűen maguk készítenek, pedig nem az ő feladatuk lenne. Hivatkozásként a munkaköri leírások szintén idézett gumiszabályai szolgálnak.
Pedig a különböző jogszabályok nagyon is pontosan megmondják, mi a dolga egy tanárnak, és mi nem. A köznevelési törvényben pl. részletesen le van írva, melyek a pedagógusok jogai és kötelességei, a 20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendelet pedig kerekperec kimondja: “a pedagógus csak a nevelő-oktató munkával összefüggő feladatokhoz nélkülözhetetlen ügyviteli tevékenységet köteles elvégezni [112. § (1) bek.]. Az osztályfőnök sem egy végtelenségig terhelhető igavonó barom, a rendelet következő bekezdése az ő feladataival kapcsolatban is pontos eligazítást nyújt.
Természetesen adódhatnak olyan helyzetek, amikor egy munkavállalónak nem munkaköri feladatokat is el kell végeznie, ezt a munka törvénykönyve átirányításként ismeri, és az 53. §-ban pontosan szabályozza, milyen feltételek mellett rendelhető el, az évi 44 napot például nem haladhatja meg az ilyen munkavégzés.
A jogszabályok tehát megvannak, csak ismerni és alkalmazni kellene őket. A jogtudatosság nem úri huncutság, hanem elemi érdek, az emberi méltóság pedig alapvető emberi jog.
Miért van mégis az, hogy míg a diákok körében egyre határozottabban lépünk fel a bullying ellen, addig a saját feletteseinkkel szemben megtört áldozatként rendre szó nélkül tűrjük a megalázást?
Úgy viselkedünk, mintha sarokba lennénk szorítva, pedig a főnökeink azok, akiknek elfogyott a mozgásterük.
Ha mi nem tanítunk, senki nem fog. Nem lecserélhető alkatrészek vagyunk, hanem egyre ritkább, ezért egyre értékesebb erőforrások. Itt az ideje ennek megfelelően viselkedni. Követeljük meg, ami jár: a túlmunkáért járó pénzt, a jogszabályok betartását, és mindenekelőtt a tiszteletteljes bánásmódot.
Mert ez az igazi hivatástudat, nem a gyerekek érdekeivel takarózó meghunyászkodás.
[frame]
Mi tudjuk, mennyit érsz, és harcolunk érted!
Ne hajtsd le a fejed, ne hallgass, ne hagyd magad! Inkább csatlakozz hozzánk még ma, és harcoljuk ki együtt azt a megbecsülést, ami jár neked!
[/frame]