Milliókat követel a tankerület a COVID miatt lemondott tanítónőtől

Tartott a fertőzéstől, a korrekt megoldást választotta – ezért most példát akarnak vele statuálni: a tanítónő, akit több millió forintra próbál perelni a tankerület a rendkívüli lemondása miatt.

Edit (nevét kérésére megváltoztattuk) harminc éve tanít.

Én bárkit meg tudok tanítani írni, olvasni. Ez az életem, ehhez értek, ezt szeretem csinálni” – ezzel világította meg nekünk Edit, hogy döntése hátterében egyáltalán nem az volt, hogy fel kívánná adni hivatását. A 2020 őszi események hatására viszont úgy érezte, lépnie kell.

Nagyon nehéz helyzetben voltunk: a testvérem – aki egy másik városban tanítónő – megbetegedett, nagyon rosszul volt. Elhúzódó tüdőgyulladása, szívizom-gyulladása, ízületi problémái lettek. Ami pedig végképp elkeserített bennünket, hogy később férje is elkapta a koronavírust, kórházba is került. Testvérem a mai napig betegállományban van, posztkovid tünetekkel kezelik. Természetesen nem 100%-os táppénzen van így sem – holott teljesen egyértelműen az intézményben kapta el a betegséget.

Már csak azért sem volt mellékes, ami szűkebb családjukban lejátszódott a koronavírusnak köszönhetően, mivel Edit párjának nem sokkal azelőtt volt szívműtéte, és azt megelőzően egy sztrókon is átesett.

Nem tudni semmit – nem ránk tartozik

Edit 26 évig tanított egy helyen – ezt követően döntött úgy a család, hogy költöznek. Így került az intézménybe, ahol tavaly őszig dolgozott.

Nagyon meg voltam elégedve egyébként az iskolával, a kollégákkal, a vezetéssel. Nem voltak problémáim, szerettem ott dolgozni” – mondja Edit.

A második hullám során azonban olyan dolgokat tapasztalt, amelyek mellett nehéz lett volna nyugodtan napirendre térnie. Az intézményben nem hozták nyilvánosságra, ha egy kolléga megbetegedett– ezeket folyósói pletykákból lehetett csak tudni.

Hasonlóképpen, arról sem tájékoztatták hivatalosan a munkavállalókat, hogy melyik osztályban, mikor, hány fő volt beteg. Az álláspont az volt, hogy ezek védett adatok, és a munkavállalóknak nincs joguk tudomást szerezni róluk. Pedig nem név szerint szerették volna tudni, ki betegedett meg egy-egy osztályban.

Néhány alkalommal persze karantént is elrendeltek – de, furcsa mód, csak egy-két napos rendelkezések voltak ezek – azt pedig soha senki nem magyarázta el, mi az oka, hogy ilyen rövid ideig tartanak ezek az intézkedések”.

Arról, hogy a hatóságok késve rendelik el a karanténintézkedéseket, az egyáltalán nem ritka intézkedési káoszról az NDi-n is beszámoltunk ebben az időszakban. Számos olyan esetről tudunk, amikor a hatósági intézkedés annyit késett, hogy a tíznapos karanténintézkedésből már csak néhány napot kellett betartani – sőt olyan esetről is értesültünk, ahol már nem is kellett elrendelni karantént. Ilyen kaotikus járványügyi intézkedésre jó példa ennek a budapesti általános iskolának a járványügyi vesszőfutása:

A bizonytalanság és az információhiány érthető módon hatalmas nyomást jelentett azok számára, akik az érintett csoportok valamelyikébe tartoztak. Márpedig Edit életkora, családi anamnézise azt támasztotta alá, hogy joggal van mitől tartania – nem is beszélve párjáról, akit igen súlyosan érintett volna egy koronás megbetegedés.

Az intézményben pedig pontosan olyan állapotok uralkodtak, mint sok más általános iskolában is: novemberre beköszöntött a hideg, ekkor már szellőztetni sem lehetett rendesen, hiszen az ablak mellett ülő gyerekekkel nem lehetett megcsinálni, hogy egész nap dőljön rájuk a hideg.

Kézfertőtlenítő ugyan az iskola több pontján elérhető volt, azonban az osztályban használt szerek nagyobb részét a szülők vásárolták meg. A távolságtartás lehetetlen volt. Maszkviselés nem volt kötelező, az osztályteremben a berendezési és használati tárgyak fertőtlenítését pedig Edit végezte a gyerekekkel közösen – fertőtlenítős kendőkkel törölgették a padokat. Tesztelés természetesen nem volt.

Igazából a dolog végül tőlem indult” – vette át a szót Gábor, Edit nagykorú fia. „Miután nagynéném októberben megbetegedett, és látva a körülményeket, amelyek az intézményben uralkodtak, átbeszéltük a lehetőségeinket. Itt – a tömegközlekedésről leszállva – több száz ember zsúfolódik össze egy helyen, minden egyes nap. Távoktatást nem rendeltek el, maszkot nem adtak, se nem volt kötelező, a távolságtartás nem volt megvalósítható, szellőztetni pedig télen nem lehetett. Egy zárt teremben ülve 5-6 órán át pedig elkerülhetetlen a fertőzés esélye. A legalapvetőbb, közismert, egyszerű védekezési módszerek sem voltak biztosítottak. A járvány a második hulláma csúcsához közeledett, és az őszi szünet után sem vezettek be korlátozásokat, vagy biztosítottak fokozott védelmet a tanítók számára.

Karanténintézkedések elvétve történtek, érthetetlenül rövid ideig, ami arra mutatott, hogy a vírus a fennmaradó időben szabadon terjedhetett.

Ezek alapján döntöttünk úgy, hogy inkább idegeskedjünk azon, hogy mi történik, ha beadjuk édesanyám lemondását, mint azon, hogy mit tegyünk, amikor valamelyikük kórházba kerül.”

Egész közelről tapasztalhattuk meg ezt az egészet a családban. Logikus döntés volt, hogy lépnünk kell.

Kérdésünkre, hogy a munkáltató felfogta-e egyáltalán, mennyire nehéz helyzetbe kerültek, Edit elmondta, nem voltak különösebben empatikusak.

A főnöknő megértette, mi a probléma – de ő elmondta, hogy nem tud mit csinálni.”

Ezen a ponton döntöttek úgy, a legjobb az lesz, ha ügyvédhez fordulnak. Az ügyvéd javaslatára döntöttek a rendkívüli lemondás mellett.

Érthetetlen szabályok

Edit nem szeretett volna feltétlenül rendkívüli lemondással távozni az intézményből. Azt, hogy erre lett szükség, maguk a jogszabályok indokolták: ha rendes lemondással távozott volna, akkor még két hónapig munkára kötelezhető lett volna.

Mi értelme lett volna ennek az egész tortúrának, ha nekem még két hónapig be kell járnom? Pont az volt az oka a lemondásomnak, hogy nem volt biztosított az egészséges munkakörnyezet.”

Szintén a jelenleg hatályos jogszabályok sajátossága, hogy lemondás esetén újabb munkahelyen a végkielégítés tekintetében a korábbi jogviszonyban töltött évek elvesztek volna.

Persze, ez sem mellékes, de a legfontosabb érv az volt, hogy nem szerettük volna, ha édesanyám bejár – nem akartuk tovább kockáztatni sem az ő, sem a párja egészségét. Hiszen a második hullám csúcsához közel mondott fel” – mondta Gábor.

Már ez is egy elképesztő rendszer szerintem, hogy ha rendes lemondással távozom, akkor mindent elvesztek.”– tette fel a kérdést Edit.

Semmi esetre nem szeretett volna trükközni– nem akart csalni, a korrekt, egyenes megoldást akarta választani. Pedig nem ritka, hogy maga a munkáltató javasolja a nevelési-oktatási intézményekben, hogy a munkavállaló inkább „menjen táppénzre”. Valószínűleg Edit esetében is megoldás lehetett volna a digitális munkavégzés lehetővé tétele, de ez a megoldás – habár semmilyen jogszabály nem tiltaná – szinte fel sem merül. Ahogy korábban írtuk, azoknak, akit digitális munkarendben szeretnének dolgozni, gyakran azt ajánlgatják, hogy menjenek táppénzre, ami lényegében táppénzcsalásra való felbujtás, hiszen keresőképtelenségről az esetek többségében szó sincs. Éppen ezért Edit kizárta a „szürke” megoldásokat. Úgy vélte, a munkáltató érdeke is, hogy jogszerű megoldás szülessen. Emellett sajnos azt sem lehetett tudni, hogy mikor ér véget a járvány, mikortól lesz biztonságos végre megint a munkavégzés.

Nincs egyeztetés: támadás

Ügyvédünk javaslatára beadtuk a keresetet a bíróságra, amiben kértük, hogy a rendkívüli lemondással jogszabály szerint járó illetményemet fizessék ki számomra.”

Editék nem számítottak arra, hogy ebből komolyabb ügy kerekedik. Úgy gondolták, hogy az eljárás vége egy peren kívüli megegyezés lesz – hiszen mindenkinek ez lett volna az érdeke.

Fel is volt ajánlva, hogy egyeztessünk, azonban nem kerestek bennünket” – mondja Edit.

Pedig ha egyeztetésre kerülhetett volna a sor, rögtön kiderült volna, hogy Editék igen rugalmasan álltak a kérdéshez. Természetesen keresetükbe beleírták, ami jogszabály szerint ilyen esetben járt volna nekik – de ennél sokkal kevesebbel is megelégedtek volna, hogy a hirtelen munkanélküliség okozta anyagi kiesést fedezni tudják.  55 évesen egyébként sem könnyű munkát találni, főleg egy világjárvány közepén.

Egyáltalán nem voltak nyitottak az egyeztetésre” – vélekedett Edit.

Ha ez egy normális munkahely lett volna, akkor biztosan megkeres és egyeztet a tankerület az ügyvéd úrral. Még abba is belementünk volna, ha ezen a ponton felajánlják, hogy menjen fizetés nélküli szabadságra. A cél ugyanis az volt, hogy ne kelljen most, ebben a helyzetben bejárnia az intézménybe” – mondja Gábor.

A tankerület azonban nem várt agresszióval reagált a keresetre. Viszontkeresetükben kérik a bíróságot, hogy állapítsa meg: a rendkívüli lemondás jogszerűtlen volt, és Edit esetében biztonságos volt a munkavégzés. A szerintük jogszerűtlen lemondás miatt pedig nem kevesebb, mint héthavi bruttó illetmény összegét követelik a most már munkanélküli pedagógustól. Azaz Edittől most legkevesebb két és félmillió forintot, kamatait és tetemes ügyvédi költségeket hajtatnának be.

Felfoghatatlan, hogy mit akarnak ezzel elérni. Talán példát akarnak statuálni, hogy senki se mondjon fel úgy, ahogy én? Hiszen egyre mélyül a pedagógushiány…”

Az is elgondolkoztatja Editet és Gábort, hogy egy ilyen eljárás mennyire kiszolgáltatott helyzetbe hozza a pedagógusokat.

Egy pedagógusi fizetésből amúgy sem egyszerű csak úgy felállni, és kiállni a jogaidért. Egyszerűen nem kapunk annyi pénzt, hogy ilyen tartalékaink legyenek” – mondja Edit. Ha nem állna mögötte Gábor, a fia, aki keresett szakember, ő sem engedhette volna meg magának ezt.

Ha pedig felmerül, hogy héthavi bruttó illetményt próbálnak behajtani azon, aki mégis meglépi ezt, hát biztosan sokan elgondolkodnak majd, hogy érdemes-e érvényt szerezni a jogaidnak” – mondja Gábor. A légkörre jellemző, hogy a volt kollégákat sem tudnák felkérni, hogy tanúskodjanak – egyszerűen félnek a következményektől.

Edit – mindennek ellenére – szeretné folytatni a tanítást.

Most nem valószínű, hogy alkalmaznának a tankerület egyetlen iskolájában sem – vannak kétségeim, hogy ha megnyerjük a pert, a tankerület egyáltalán visszavenne-e. Pedig jól éreztem magam ott, jó kapcsolatom volt a kollégákkal, vezetőkkel egyaránt.

Edit igazából egy dologra vágyik: hogy ott folytathassa a tanítást, ahol abbahagyta. Biztonságos munkakörülmények között.

Az NDi-n beszámolunk majd a per fejleményeiről.

Mi tudjuk, mennyit érsz! Mi harcolunk érted! Állj te is mellénk ma – hogy végre elérhessük közös céljainkat!

Ne hajtsd le a fejed, ne hallgass, ne hagyd magad! Inkább csatlakozz hozzánk, és harcoljuk ki együtt azt a megbecsülést, ami jár neked!

Ezeket a történeteket azért írjuk, hogy lásd, mennyi probléma van, mennyi mindenre kell külön-külön megoldást találnunk. Ha összefogunk, ha erőt sugárzunk, ha minél többen csatlakozunk, akkor egyre kevesebb problémánk lesz: a jogszabályok elkezdik a mi igényeinket is tükrözni, a munkáltatók pedig nem mernék többé “kreatívan” alkalmazni a törvényeket.

Ezért is kell, hogy csatlakozz hozzánk!