Egy túlterhelt tanév végén, amit az oktatási rendszer újabb és újabb elvárásai tettek nehézzé, és amikor már mindenki kimerült – tanár, diák, szülő egyaránt –, megérkezett a Krétába az értesítés: itt a tanulói és szülői kérdőív a pedagógus teljesítményértékeléshez. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy a visszajelzés hasznos és értékes – azonban amikor a kérdőíveket végigolvasták, sokan nem megnyugvást vagy elégedettséget éreztek, hanem méltánytalanságot, megalázottságot, keserűséget.
Nem az a probléma, hogy ne lenne szükség visszajelzésre – hanem az, hogy hogyan és kitől érkezik, és mi a célja. Azzal az állítással, hogy „statisztikailag is értelmezhető, valós kép fog kialakulni a pedagógusok munkájáról”, szakmai és gyakorlati szempontból is komoly problémák vannak.
A pedagógus nem droid
A pedagógus nem egyenletesen teljesítő gép, aki minden órán azonos teljesítményt nyújt, minden helyzetre ugyanúgy reagál. A tanárok emberek, reakciókkal, fáradtsággal, érzésekkel. A gyerekek sem egyformák: a hangulatuk, a figyelmük, a motivációjuk is változik. Az osztályközösségek dinamikája is ingadozik: van, amikor nyugodt, együttműködő a légkör, máskor feszült, figyelmetlen, vagy ellenálló. Előfordulhat, hogy valaki éppen érzelmileg kibillen, vagy a pedagógus maga küzd valamilyen problémával.
A „viselkedése kiszámítható, nem a pillanatnyi hangulattól függ” típusú kérdések mögött ott húzódik egy kegyetlen elvárás: hogy mindig, minden körülmények között, minden osztályban ugyanazt kell nyújtani. Ez nemcsak irreális, de embertelen is.
Ráadásul a kérdőívet kitöltő gyerek egy-egy kérdésnél nem egy év munkáját mérlegeli, hanem az utolsó egy-két órát veszi alapul. Talán akkor volt szigorúbb, fáradtabb a pedagógus, vagy valami miatt másképp zajlott az óra. A pontozás így pillanatnyi benyomásokra épül, nem pedig valós értékelésre – ez torzítja a pedagógus egész éves munkájáról kialakított képet.
A figyelmen kívül hagyott tényezők
Nem mindegy, hogy egy tantárgyat heti hány órában tanítanak. Nem mindegy, hogy a gyerekekkel hetente egyszer vagy ötször találkozik egy pedagógus. Nem lehet ugyanolyan mélységű kapcsolatot kialakítani egy heti 1 órás etika órán, mint egy heti 5 órás magyarórán – mégis ugyanazokkal a kérdésekkel „méretik meg” a tanulókkal és szülőkkel a munkát.
A kérdőívek nem veszik figyelembe sem az óraszámokat, sem a pedagógus-diák kapcsolat jellegét, sem a tantárgy sajátosságait. Emellett az iskola típusa is számít, ugyanakkor a Kréta rendszerben a 6 és 8 osztályos gimnáziumok nem választhatnak kategóriát, ami már önmagában szakmai figyelmetlenség. Az eredmény: nem illeszkedő kérdések, hátrányos helyzetbe kerülő pedagógusok és nem reprezentatív adatok.
A kapcsolat és a kölcsönösség
A diák és a pedagógus kapcsolata bizalmon alapul. Az anonim, egyoldalú kérdőíves értékelés azonban torzíthatja ezt a kapcsolatot. Mert ha a tanár bármikor „leértékelhető”, a tanóra elveszítheti nevelő, emberi jellegét. A jó osztálytermi légkör nem ellenőrzés alatt, hanem párbeszédben, kölcsönösségben születik. Ez a kölcsönösség sérül, ha egy fentről, távolról, gépies módon működő rendszer „ítélkezik” a tanári munkáról.
Lelki teher és torzítás
Egy ilyen kérdőíves értékelés pszichológiai hatása messzire nyúlhat. Az alacsony pontszám, különösen a tanév végén, amikor a pedagógus fizikailag és lelkileg is kimerült, komoly lelki terhet jelenthet – akkor is, ha az nem tükrözi a valós munkát. Egy-egy rosszindulatú vagy impulzív értékelés rombolhatja a pedagógus önbizalmát és motivációját. A diák számára pedig túl nagy felelősséget jelenthet, ha azt érzi: ő „ítélkezik” egy felnőtt fölött. Ez különösen torzíthatja a kapcsolatot, ha nincs valódi visszacsatolás, nincs párbeszéd.
A gyermekek (és sokszor a szülők is) a személyes élményeik alapján válaszolnak: egy szigorúbb fegyelmezés, egy rosszabb nap, vagy egy „unalmasabbnak” érzett óra befolyásolhatja a pontozást. Ez nem a tanári munka valódi minőségét tükrözi, hanem pillanatnyi benyomásokat. Ez a rendszer így nemcsak értékel, hanem torzítja is a pedagógus-diák-szülő hármas kapcsolatát.
Bizalomvesztés
A bizalom a tanár-diák kapcsolat alapja. Ha a pedagógusok azt érzik, hogy bármikor célponttá válhatnak megalapozatlan vagy rosszindulatú vélemények miatt, visszahúzódóbbá, védekezőbbé válhatnak. Ugyanígy, ha a diákok azt látják, hogy a véleményük eszközként használható mások ellen, ez torzítja a kapcsolat őszinteségét.
A párbeszéd eltűnése
Az értékelésnek visszajelzést kellene adnia, hogy javítsa a közös munkát. De ha ez nem párbeszéd, hanem névtelen „ítélet”, az elzárja a valódi kommunikáció útját. A pedagógusok kevésbé fognak nyitni, a diákok kevésbé fogják érteni a pedagógus szándékait.
“Félelem-kultúra” kialakulása
A pedagógusok ezek után joggal tarthatnak attól, hogy egy rossz nap, egy konfliktus vagy egy szigorúbb követelmény miatt névtelen megtorlás éri őket. Ez oda vezethet, hogy „túlbiztosítanak”: nem mernek következetesek és határozottak lenni, vagy elvárásokat megfogalmazni, mert attól félnek, hogy ez visszaüt.
Nevelési kudarc
A diákok is tévútra kerülnek. Ha azt látják, hogy a tisztelet nem kölcsönös érték, hogy a pedagógusok támadhatók és védtelenek, az azt az üzenetet közvetíti: a hatalom nem együttműködésből, hanem alávetésből születik. Ez nevelési szempontból is veszélyes: az életre készítjük fel őket, vagy a bosszú és dominancia logikájára?
Az önbecsülés erodálása
Ha a pedagógusokat rendszeresen éri igazságtalan vagy megalázó kritika, az hosszú távon kikezdheti a szakmai önértékelésüket, motivációjukat és elhivatottságukat. Egy kiégett, elbizonytalanodott pedagógus pedig nem tud inspirálni, közösséget építeni vagy példát mutatni.
Oszd meg, és …
Az elmúlt néhány nap tapasztalatai azt mutatják, hogy a gyerekek – akár csak játékból vagy dühből – visszaélnek a névtelen értékelés lehetőségével: trollkodó válaszokat adnak, „beszólnak” a tanároknak, vagy fenyegetőznek azzal, hogy rossz pontokat adnak. Ezzel párhuzamosan az iskola vezetősége – gyakran a valós munka tényleges ismerete nélkül – ezeket a kérdőíves adatokat „differenciálásra” és pontozásra használja. Ez az egész folyamat minden pedagógus számára felesleges és rendkívül megterhelő, mind fizikailag, mind lelkileg. A tanárok azt érzik: nem a szakmai fejlődés és a párbeszéd a cél, hanem egy kontrollmechanizmus, ami inkább a megfélemlítés eszköze, mintsem a közös munka támogatója.
Ennek következménye a mindennapi iskolai életben is egyre látványosabb: nő a tanárok és diákok közötti feszültség, a tanári közösségek légköre romlik, és a kölcsönös tisztelet helyét egyre inkább a félelem és a bizalmatlanság veszi át. Ez pedig éppen az ellenkező irányba mutat, mint amit egy egészséges és modern oktatási rendszernek céloznia kellene: a fejlődés, a közösségépítés és a tanulás öröme helyett csak a kiégést, a konfliktusokat és a folyamatos bizonytalanságot erősíti. Ezért egyértelmű: nem a tanári minőség javítását szolgálja ez az értékelés – hanem a tanári pálya és a pedagógiai hivatás presztízsének további gyengítését.
Oktatáspolitikai kudarc
Ez a kérdőíves értékelési rendszer nem egy véletlen hiba – hanem az aktuális oktatáspolitika egyik tünete. Egyre több olyan intézkedés születik, amely látszatmegoldásokat kínál, de valójában csak még nagyobb terhet rak a pedagógusokra és a diákokra. Ráadásul a jogszabályok nem írják elő sem központi, sem egységes kérdőíves értékelési rendszerek kötelező alkalmazását, és az Oktatási Hivatalnak sincs jogszabályi felhatalmazása ezek központi kidolgozására és kötelezővé tételére. Ez az „értékelési” rendszer tehát csak egy átgondolatlan, haszontalan adminisztratív eszköz, amely nem a magyar oktatás színvonalát emeli, hanem a tanárok önbecsülését rombolja, és a szakmai közösséget demoralizálja.
Egy jól működő iskola nem a számokkal és táblázatokkal kimutatott „hatékonyságtól” lesz eredményes, hanem a kölcsönös bizalomra, tiszteletre és emberi kapcsolatokra épülő együttműködéstől. Az ilyen elhibázott rendszerek viszont pont ezeket az alapokat ássák alá. Amíg a döntéshozók nem látják be, hogy a valódi minőségi oktatás kulcsa nem az adminisztratív eszközök sokaságában, hanem a pedagógusok megbecsülésében és támogatásában rejlik, addig sajnos semmi sem fog változni – sőt, csak tovább mélyül a válság, amelynek a vesztesei a jövő generációi lesznek.
