Az elmúlt évek oktatáspolitikáját egyetlen, mindent átható logika jellemzi: nem jogok, nem kiszámítható szabályok, nem átlátható döntések, hanem alkalmi juttatások, átlagokkal való zsonglőrködés és tudatos bizonytalanságban tartás. Legyen szó közoktatásról vagy szakképzésről, pedagógusokról vagy nempedagógus munkakörben dolgozókról, a minta ugyanaz: örülj, ha kapsz valamit – kérdezni, egyeztetni, számonkérni nem illik.
Béremelések vannak, mégis nő a feszültség, az egyenlőtlenség és a kiszolgáltatottság az oktatásban. Az „átlagos” emelések mögött átláthatatlan döntések, diszkriminatív gyakorlatok és elmaradt szakmai reformok állnak. Ez az írás arról szól, mi történt – és főleg arról, mi nem.
A „béremelés” mint kommunikációs termék
A béremelések kommunikációja következetesen az „átlagos emelésre” épül. Ez azonban nem a dolgozók többségének valós tapasztalatát tükrözi, hanem statisztikai konstrukció. Az átlagot ugyanis felfelé torzítják:
- vezetői megbízási díjak,
- különféle pótlékok,
- egyszeri kifizetések,
- bértömegből finanszírozott, nem tartós juttatások,
- végkielégítések,
- jubileumi jutalmak.
Ezek nem épülnek be tartósan a bérekbe, mégis szerepelnek a számításban. Az eredmény: papíron jól mutató százalékok, a valóságban pedig reálbércsökkenés, bértorlódás és frusztráció.
A közoktatásban és a szakképzésben egyaránt jellemző, hogy a rendszer a kötelező minimumokra koncentrál, miközben nem biztosít általános, mindenkire kiterjedő emelést. Ennek következményei:
- a kezdők és a több évtizede dolgozók bére összecsúszik,
- azonos végzettség és tapasztalat nem jelenik meg a fizetésben,
- a „differenciálás” valójában önkényes szétosztás lesz.
Az illetmények „összecsúszása” az egyes fokozatok között nem mellékhatás, hanem a rendszer logikus következménye.
Az oktatásban ma már nem az a kérdés, hogy mennyit keres valaki, hanem az, hogy mer-e egyáltalán kérdezni. A rendszer ugyanis úgy működik, hogy aki kérdez, az hálátlannak tűnik, aki tiltakozik, az gyanússá válik, aki pedig csendben marad, az a „megbecsült dolgozó”. Ez a logika nem véletlenül alakult ki: tudatosan építették fel.
A kialakult helyzet fő oka, hogy megszűnt a biztos előmeneteli és illetményrendszer. Korábban a bértábla egyértelmű keretet adott: azonos végzettség és munkában eltöltött idő azonos garantált minimális illetményt biztosított. A bértábla és az előmeneteli rendszer visszaállítása nem pusztán pénzügyi kérdés: szakmai elismerés, kiszámíthatóság és motiváció. Ha nem biztosítjuk a kereteket, a dolgozók nem tudják tervezni a pályájukat, a szakmai szolidaritás gyengül, és a rendszer működése a folyamatos bizonytalanságra épül.
A dolgozók többsége jelenleg nem átlagot kap, hanem bizonytalanságot. A közvéleményt pedig lehet hergelni a felhabosított átlagbérekkel, amelytől a medián jócskán elmarad – korábbi felméréseink szerint mintegy 100 ezer forinttal. Kíváncsiak vagyunk a 2026-os emelés visszajelzéseire -erről 2026 január végén adunk ki kérdőívet. Ez utóbbi már csak azért is érdekes lesz, mert – hiába kértük – a 2024. évi emeléshez hasonlóan, nem határoz meg a rendelet mindenki számára kötelező százalékos emelést, csak a fokozatokhoz rendelt mimimumokat.
A szakképzésben is ugyanaz a minta rajzolódik ki, mint a közoktatásban: a látványos „átlagos” béremelésekkel igyekeznek elérni, hogy az oktatók ne emeljék fel a hangjukat – ne a saját helyzetük, és főleg ne a diákok érdekében. A kommunikáció szerint „minden rendben”, a rendszer működik, vonzó lett az oktatói pálya. A valóság azonban ettől messze áll. A szakképzésben dolgozók pontosan tudják, hogy a rendszer nem úgy működik, ahogyan azt a kormányzati szereplők – Hankó Balázs és mások – bemutatják. Az oktatók és az érdekképviseletek évek óta jelzik a strukturális hibákat: a túlzott központosítást, a szakmai autonómia hiányát, a gyakorlati képzés valós feltételeinek romlását, a tanulók kiszolgáltatottságát, az értelmetlen adminisztratív terheket és a döntések teljes átláthatatlanságát. Ezeket a problémákat nemhogy nem oldották meg, de érdemi párbeszéd sem indult róluk. A béremelés itt sem rendszerszintű javulás része volt, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy elhallgattassa a kritikát, tompítsa az ellenállást, és azt az érzetet keltse: „most már nincs mire panaszkodni”. Nem véletlen, hogy sokan éppen ezért nem mernek vagy nem akarnak nyilvánosan megszólalni, petíciót aláírni, konfliktust vállalni. A pénz – egyszeri vagy tartósabb formában – hallgatásra ösztönöz, miközben a diákokat érintő problémák változatlanul megmaradnak. Pedig a szakképzésben is világos: nem lehet pusztán bérekkel elfedni egy rosszul működő rendszert. Nem lehet elvárni az oktatóktól, hogy hosszú távon csendben maradjanak, miközben nap mint nap látják a tanulók érdekeit sértő döntéseket, a szakmai szempontok háttérbe szorítását, és azt, hogy a rendszer elsődleges célja nem a minőségi képzés, hanem a statisztikák és kommunikációs sikerek gyártása.
Teljesítményértékelés: módszertan nélkül, kontroll nélkül
A teljesítményértékelés mindkét területen kulcsszereplővé vált, miközben:
- nincs nyilvános, részletes módszertan,
- nem ismert, pontosan mi számít és mennyit,
- az értékelés nem vitatható érdemben,
- az érintettek utólag szembesülnek az anyagi következményekkel.
A gyakorlatban ez nem motivációs eszköz, hanem fegyelmezési mechanizmus.
A teljesítményértékelés elvileg a minőséget szolgálná, a valóságban azonban egy láthatatlan mérce. Nincs nyilvános módszertan, nincs ellenőrizhető számítás, nincs valódi jogorvoslat. A dolgozó nem tudja, mitől kap többet vagy kevesebbet, csak azt, hogy a döntés megszületett. Így a teljesítményértékelés nem ösztönöz, hanem fegyelmez: ne kérdezz, ne lógj ki, ne csinálj problémát.
Egyszeri juttatások: a „pulykapénz” mint rendszerhiba-tünet
Az egyszeri juttatások – az úgynevezett „pulykapénz” – talán minden korábbinál élesebben mutatták meg, hogyan működik ez a rendszer. Nem volt országos egyeztetés, nem volt kötelező, egységes szempontrendszer, nem volt átlátható döntés. Az eredmény megalázó lett: különbséget tettek pedagógusok és nempedagógusok között, majd a nempedagógusokon belül is a legalacsonyabb bérűek kapták a legkevesebbet. Akik eleve csak garantált bérminimumon vagy minimálbéren élnek, azok újra a sor végére kerültek.
Mindezt tetézte, hogy egyes munkahelyeken embereket szubjektív indokokra hivatkozva zártak ki a juttatásból. Olyan „figyelmeztetésekre” hivatkozva, amelyek nem fegyelmi kategóriák, és amelyekről korábban senki nem mondta, hogy anyagi következményük lehet. Ez nem jutalmazás, hanem büntetés utólag, szabály nélkül. Ez diszkrimináció, és egyben hatalomgyakorlás. Kijelenthető, az év végi egyszeri juttatások – köznyelven „pulykapénz” – világították meg talán a legélesebben a rendszer valódi arcát.
Ezeknél:
- nem volt országos egyeztetés,
- nem volt kötelező, egységes szempontrendszer,
- nem volt munkahelyi szintű egyeztetés, sem pedig transzparencia.
Az eredmény:
- különbségtétel pedagógusok és nempedagógusok között,
- a nempedagógusokon belül is a legalacsonyabb bérűek kapták a legkevesebbet,
- garantált bérminimumon és minimálbéren élők ismét a sor végére kerültek.
Mindez semmilyen szakmai logikával nem indokolható. Ez nem jutalmazás volt, hanem hierarchikus üzenet: te kevesebbet érsz.
Szubjektív kizárás, utólagos indokok
Számos munkahelyen az egyszeri juttatásból való kimaradás indoka:
- „szóbeli figyelmeztetés”,
- nem fegyelmi jellegű ügy,
- korábban következmények nélküli eset.
Az érintetteket senki nem tájékoztatta előre, hogy ilyen esetnek anyagi következménye lehet. Ez:
- sérti a jogbiztonságot,
- diszkriminatív,
- hatalommal való visszaélés.
És ami különösen súlyos: megfélemlítő hatású. A dolgozó megtanulja, hogy jobb hallgatni, nem kérdezni, nem jelezni problémát.
A propaganda szerepe
A rendszer működését propagandával fedik el. Megjelentek olyan szereplők, akik:
- leegyszerűsítő,
- valóságtartalom nélküli,
- érzelmekre ható üzenetekkel
próbálják elhitetni a közvéleménnyel, hogy „minden rendben”.
A cél világos:
- irigységkeltés („bezzeg mennyit keresnek”),
- megosztás,
- a tiltakozás delegitimálása.
A közoktatásban és a szakképzésben egyaránt a kötelező minimumok emelése vált főszabállyá. Papíron ez „egységesítés”, a gyakorlatban azonban bértorlódás: a kezdők és a több évtizede pályán lévők fizetése összecsúszik, azonos végzettség és tapasztalat eltűnik a rendszerből. Ez nem hiba, hanem következmény. Egy olyan rendszeré, amely nem szakmai pályát kínál, hanem helyzetekhez igazodó alamizsnát.
Játék a számokkal
Az elmúlt években a pedagóguspálya vonzerejét gyakran a jelentkezési statisztikák „bizonyítékaként” kommunikálták. Csakhogy ezek a számok sokszor torzítanak. Például az NKE által indított tanárképzésben részt vevők nem számítanak bele a tizenkét ingyenes állami félévbe, így a hallgatók „plusz félévként” jelennek meg, miközben a valós utánpótlásról – hány hallgató válik gyakornokká, majd lép be a pedagógus egyfizetési fokozatba – még nincs adat. Emellett egyes képzések rövidebbek lettek, a felvételi pontszámok alacsonyabbak, így a diploma relatíve könnyen és gyorsan megszerezhető. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy átmenetileg javítsák a statisztikákat, de nem szolgálja az oktatás minőségének javítását, és elrejti a valós problémákat: mennyi hallgató megy a pályára, és mennyi az, aki végül valódi pedagógusként dolgozik a gyakornoki időn túl is.
Ami folyik, nem kormányzati tájékoztatás, hanem politikai propaganda, amely évek óta ugyanarra az egyszerű trükkre épül: átlagokról beszélnek és ezek alapján soha nem látott, „történelmi” béremelésről. Csakhogy ezek az átlagok nem a valóságot tükrözik, hanem azt fedik el. A számokba belekeveredik minden, ami felfelé húzza a statisztikát – vezetői pótlékok, egyszeri kifizetések, bértömegből finanszírozott jutalmak, végkielégítések –, ami lefelé húzná, nagy valószínűséggel kimarad, mivel a kormány beszámolóiban soha nem látunk adatot pl. az önkormányzatok által végrehajtott emelésekről, amelyek jellemzően a fokozatonkénti minimumra történő emelések voltak.
Olyan szereplők szólalnak meg az oktatás nevében, akik leegyszerűsítő, valóságtól elszakadt üzenetekkel próbálják elhitetni a közvéleménnyel, hogy „történelmi” béremelések zajlanak, és aki mégis panaszkodik, az irigy, hálátlan vagy politikai célokat szolgál. Ez nem szakmai vita, hanem hangulatkeltés, amelynek célja a megosztás és az elhallgattatás.
A közös nevező minden esetben ugyanaz: nincs egyeztetés. Sem országosan, sem helyben. A döntések megszületnek, majd utólag „tájékoztatnak”. A dolgozók nem résztvevői, hanem elszenvedői a folyamatoknak. Ez a modell nem megbecsülést, hanem alattvalói státuszt kínál: örülj, hogy kaptál valamit, és maradj csendben.
Ez azonban nem törvényszerű állapot. Van ellensúly, de csak akkor működik, ha élnek vele.
A közös nevező: egyeztetés nélküli döntések
Akár béremelésről, akár teljesítményértékelésről, akár jutalomról van szó, egy elem mindenhol hiányzik: az érdemi egyeztetés.
- nincs előzetes tájékoztatás,
- nincs beleszólás,
- nincs kontroll,
- nincs jogorvoslat.
A dolgozó elszenvedője, nem résztvevője a döntéseknek.
Miért veszélyes ez a rendszer?
Mert:
- normalizálja a kiszolgáltatottságot,
- lebontja a szakmai szolidaritást,
- eléri, hogy végül „mindenki örül, és be is kussol”.
Ez nem megbecsülés, hanem alattvalói státusz.
Ami nem történt meg – és ami legalább akkora probléma
Miközben a kormány kommunikációja a béremelések körül forog, feltűnően nem beszélnek arról, mi minden nem történt meg az oktatásban. Pedig ezek legalább akkora súlyú kérdések, mint a béremelés mértéke és végrehajtása – sőt, sok esetben ezek magyarázzák meg, miért nem működik a rendszer akkor sem, ha időnként pénzt öntenek bele.
A munkaterhek nem csökkentek, viszont tovább nőttek. Maradtak a ki nem fizetett eseti helyettesítések, sok helyen a hétvégi többletmunka sem jár díjazással, miközben a Kúria több ügyben jogerős ítéleteket semmisített meg, ami a jogbiztonság súlyos megingását eredményezte. A szakképzésben is ugyanez a helyzet: mindehhez oktatóhiány társul a keresett szakterületeken, valamint az ingyenes helyettesítések és az egyre növekvő adminisztratív és iskolán kívüli terhek. Ezekre a problémákra nem javítás, nem érdemi párbeszéd volt a válasz, hanem pénz és propaganda.
Nem történt meg mindenekelőtt a státusztörvény felülvizsgálata. Ez a jogszabály már a bevezetésekor súlyos szakmai és jogi kifogásokat vetett fel, azóta pedig a gyakorlatban is bebizonyosodott: ezer sebből vérzik. A törvény alkalmazása során keletkezett problémákból ma már külön hibalistát lehetne – és kellene – összeállítani. A valódi megoldás az lenne, ha ezt az eleve alkalmatlan, el sem fogadható törvényt visszavonnák. Ez ettől a kormánytól nyilván nem várható el, de még azt sem tették meg, amit saját maguk írtak bele a jogszabályba.
A státusztörvény ugyanis előírja, hogy minden év március 31-éig kötelező felülvizsgálni. Ez nem történt meg. Nem történt meg március 31-én, nem történt meg december 31-én sem. Sőt, Maruzsa Zoltán nyíltan ki is mondta: a választásokig nem kívánnak közoktatási törvénykezési kérdésekkel foglalkozni. Ez azt jelenti, hogy a kormány tudatosan vállalja egy hibás rendszer fenntartását, miközben a következményeket a dolgozók, a gyerekek és a családok viselik.
Ugyanez a cinikus közöny érhető tetten a Nemzeti Alaptanterv (NAT) ügyében. A köznevelési törvény szerint a NAT felülvizsgálata kötelező lenne, ennek ellenére ez sem történt meg. A kormány szerint „minden rendben van”, nincs szükség változtatásra. Ezzel szemben minden létező, alulról szerveződő, szakmailag hiteles műhely egybehangzóan állítja: a jelenlegi NAT alkalmatlan, túlterhelt, ideologikus, és átfogó felülvizsgálatra szorul. Ez a szakmai konszenzus azonban egyáltalán nem érdekli a döntéshozókat. A válasz itt is ugyanaz: nem foglalkoznak vele a választásokig. A szakképzésbe a diákok jelentős része komoly készséghiányokkal érkezik, miközben feldolgozhatatlan mennyiségű tananyaggal kellene megbirkózniuk. Az új rendszerben a szakmai tárgyak mellett már nem marad valódi idő az érettségire való minőségi felkészülésre, a duális képzés sok helyen szakmailag kiüresedett, az iskolaépületek és az eszközök állapota pedig továbbra is méltatlan.
Nem történt előrelépés az óvodai nevelés területén sem – sőt, inkább visszalépés történt. Az iskolai érettségről ma olyan szereplők döntenek, akik nem ismerik a gyermeket, miközben az óvodák – ahol a gyerekeket évekig figyelik, fejlesztik – gyakorlatilag kiszorultak a döntési folyamatból. Olyan jogszabály-módosítások születtek, amelyekből világosan látszik: a döntéshozóknak fogalmuk sincs a kisgyermekkori nevelés módszertanáról, lélektanáról.
Ennek látványos példája az utolsó óvodai évben bevezetett, szakmailag teljesen megalapozatlan „felkészítő” foglalkozás. Mintha az óvoda nem eleve az iskolai életre készítene fel – nem egy év alatt, hanem az egész óvodai nevelési folyamat során. Ez a szemlélet nemcsak hibás, hanem veszélyes is, mert félreérti az óvoda lényegét, és felesleges terheket rak a gyerekekre és az óvoda napi működését fölöslegesen bonyolítja.
De nem nyúltak hozzá azokhoz az alapvető, gyermekvédelemmel összefüggő káros szabályokhoz sem, amelyek valódi segítséget jelentenének az iskolákban. Továbbra is ki vannak tiltva a szakmai szervezetek és külső szakemberek az intézményekből, miközben az igazgatók retorzióktól tartva sokszor nem mernek segítséget kérni. A problémák kezelésére a kormány továbbra is rendészeti eszözökben (lásd közleményünket), iskolaőrökben gondolkodik, ahelyett, hogy növelné a segítő szakemberek számát: iskolapszichológusokét, pedagógiai és gyógypedagógiai asszisztensekét, a szakszolgálatok dolgozóit.
Ez azonban nemcsak szemlélet kérdése, hanem pénzé is. A nevelést-oktatást közvetlenül segítők, valamint az egyéb munkakörben dolgozók bérezése továbbra is kriminálisan alacsony. A rendszer úgy működik, mintha mindenki ugyanonnan rajtolna – minimálbérről, garantált bérminimumról (és a NOKS-dolgozóknak járó további 7%-ról). Ehhez a kérdéshez sem nyúltak hozzá érdemben, pedig az iskolák működését ezek a dolgozók tartják fenn nap mint nap.
Mindez együtt világosan mutatja: a kormány nem rendszerszintű megoldásokban gondolkodik, hanem kommunikációs túlélésben. A béremeléseket kirakatként használja, miközben az oktatás alapvető szerkezeti, szakmai és jogi problémáihoz nem nyúl hozzá – sőt, nyíltan kijelenti, hogy nem is kíván.
Van-e kiút?
Igen, de csak kollektíven. Már három fő alakíthat szakszervezeti csoportot, akik közül kettőt munkajogi védelem illet meg. A helyi egyeztetés nem kiváltság, hanem jog – csak ki kell kényszeríteni. Senkinek nem szabad egyedül tárgyalnia, minden döntésnek nyoma kell, hogy legyen, és minden tárgyalásnak legyen tanúja.
Az oktatás nem attól lesz jobb, hogy az emberek megtanulnak hallgatni. Attól lesz jobb, ha nem hagyják magukat egyenként kezelni. Amíg mindenki külön örül annak, amit épp kap, addig a rendszer működik. Amikor viszont közösen kimondják, hogy ez így nem elfogadható, akkor kezd csak igazán kényelmetlenné válni azok számára, akik ma még gond nélkül döntenek mások megélhetéséről.
Összefoglalva:
- Szakszervezeti tagság nélkül nincs ellensúly.
- Már három fő alakíthat helyi csoportot.
- Csoportképviselőket lehet választani, akik közül két főt munkajogi védelem illet meg (státusztv. 147. §).
- Helyi egyeztetéseket kell kikényszeríteni.
- Senki ne tárgyaljon egyedül.
- Minden döntés legyen dokumentált.
- Mindig legyen tanú.
Ez nem „balhé”, hanem önvédelem. Azért, hogy:
- ne érjen senkit diszkrimináció,
- ne lehessen utólag szabályt változtatni,
- ne lehessen félelemmel irányítani.
- Lépjetek be a PDSZ-be! Erősítsétek a közösséget, mert csak együtt tudunk változtatni..
- Álljatok ki egymásért! Sok eset egyéni ügynek tűnhet, de valójában mindenkit érint: ha ma a kollégát éri hátrány, holnap téged is érhet.
A PDSZ a ti szakszervezetetek. Ne hagyjátok, hogy a kiszolgáltatottság és a félelem uralja a munkahelyeteket – szerveződjetek, és álljunk ki közösen a méltó bérekért, a szakmai tisztességért és a pedagógusok emberi méltóságáért!
NE FELEDD:
EGYÜTT ERŐSEBBEK VAGYUNK!
